Péter András kerek egy évig úton volt. A maga fizikai valóságában úton volt, hogy többek között ezeket a fotókat, amelyeket ezen a kiállításon láthatunk, elkészítse. De tudom, hogy ez idő alatt nem csak fizikailag, hanem lelkileg is úton is volt.
Az út. Az út, amely az emberiség egyik legősibb, legmélyebb szimbóluma. Értelmezhetjük az emberi sors, emberi élet jelképnek, a születéstől a földi életút befejezéséig tartó időszaknak, az emberi élet irányának, előre haladásának szimbólumaként. Mondjuk is, hogy „bejárom az életutam”, de ott van a Mennyek országába vezető „keskeny út”, mint keresztény szimbólum, sőt, a Szentírásban maga Jézus mondja: „Én vagyok az Út”…Igy hát az út, mint szimbólum, értelmezhető az ember lelki, spirituális fejlődésének, érésének, növekedésének jelképeként is.
És az úton ott vannak az állomások: például egy gyönyörű székelykapu, kapu, amelyen áthaladva beléphetünk egy másik világba, másik dimenzióba; vagy egy erdő, amely tartogathat számunkra veszélyeket, de ha kitartóan haladunk előre az úton, előbb-utóbb elérjük a tisztást, ahonnan már van rálátásunk a világra, magunkra…Vagy útba eshet egy útszéli keresztfa, hogy emlékeztessen az istengyermekségünkre, az isteni ígéretekre; jöhet szembe velünk háziállat vagy vadállat, mint a megszelídített vagy vad ösztöneink világa; haladhatunk az úton egyedül vagy társsal; lehet az út keskeny vagy széles, sáros vagy szikrázóan napsütötte – akárcsak az életünk, életutunk egy-egy szakasza. Mert, ha ezeket a képeket nézzük, és az azokon megjelenített világ szimbólumait értelmezni próbáljuk, mindnyájan felismerhetjük a saját utunk egy-egy mozzanatát.
Péter András ezúttal sem hazudtolta meg önmagát. A szépre, az emberire érzékeny lelkületén túl jól érezhető ezeken a képeken is a kórházban dolgozó szociális munkás lelkülete, azé a dolgozoé, aki kliensein át naponta találkozik nehéz, akadályokkal teli életutakkal. Mennyire rossz, mikor azt érezzük, hogy elvágtak előttünk minden utat, hogy nincs merre menni, nincs kiút, nincs tovább…
Csoda-e hát, ha azt kívánja, hogy „legyen előttünk mindig út”? Mert tudja, hogy az úttalanság, az útvesztés, az ember életében mennyi szenvedést eredményez…És mennyi örömet az, amikor érezzük, hogy jó úton vagyunk, hogy van úticélunk, hogy vannak útitársaink. Lehet ennél jobbat, szebbet többet kívánni egy embernek?
Nem véletlen hát, hogy egy ősi áldás is ezzel a sorral kezdődik:
„Legyen előtted mindig út,
Fújjon mindig hátad mögül a szél,
Az eső puhán essen földjeidre,
A nap melegen süsse arcodat,
S amíg újra találkozunk,
Hordjon tenyerén az Isten.”


MEGNÉZEM A TOVÁBBI LÉLEKEMELŐKET!